Kell-e egyáltalán Alonso a Mercedesnek?

A frissen világbajnokká avatott Nico Rosberg meglepetésszerű visszavonulása nemcsak a Forma-1 pilótapiacát bolygatta meg rég nem látott mértékben, hanem a közönség fantáziáját is alaposan megmozgatta. Nem csoda: a rajtrács két legértékesebb versenyzőülésének egyike szabadult fel, és a következő év, sőt évek izgalmaira is óriási hatással lehet, hogy ki kerül Lewis Hamilton mellé a másik Mercedesbe. Ez az egész sport számára sem mellékes.

A legnagyobb lendülettel az a sztori kezdett terjedni, amely szerint Fernando Alonso válthatja Rosberget. Ez teljesen érthető, hiszen első ránézésre van benne logika. Elvégre Alonso régóta senyved a tehetségéhez nem méltó Ferrarik, illetve McLarenek volánja mögött, és kétségkívül közeledik a pályája végéhez,

Mi mindenképpen jól járnánk ezzel, és látszólag a Mercedes is, mert Rosberg után megint olyasvalaki kerülne a pilótafülkébe, aki képes megfuttatni Hamiltont a pénzéért. Sőt.

Mielőtt azonban túlságosan belelkesednénk egy átigazolási pletykától, mindkét – sőt, ebben az esetben mindhárom, hiszen a McLarent sem lehet egy hanyag mozdulattal kihúzni az egyenletből – fél oldaláról érdemes alaposan és racionálisan végiggondolni a forgatókönyvet. És úgy egyáltalán, általában is jó ötlet beleképzelnünk magunkat az érintettek helyébe. Az ilyen döntések soha nem érzelmi alapon, hirtelen felindulásból születnek meg. Vajon a Mercedes tényleg akarja Alonsót Hamilton mellé? Ő lenne újra annak a versenyzőnek a csapattársa, aki 2007-ben újoncként is alaposan megszorongatta? A McLaren eltekintene attól, hogy Alonsót a következő szezon végéig érvényes szerződés köti hozzájuk?

Haladjunk rükvercben, vagyis kezdjük az utolsóval, mert talán azt intézhetjük el a legkönnyebben. Kérdésre nem feltétlenül elegáns kérdéssel válaszolni, ezt most mégsem kerülhetjük ki: miért tennék? Miért válna meg a McLaren attól, ami mind technikai téren, mind a marketing szempontjából az egyik legnagyobb értéke jelenleg? Különösen azután, hogy Jenson Button szögre akasztotta a sisakját, és a helyét jövőre egy újonc, Stoffel Vandoorne foglalja el, a csapatnak nagy szüksége lesz Alonso tapasztalataira és visszajelzéseire. Ráadásul a távozása katasztrofális PR is lenne, hiszen lényegében azt üzenné, hogy az ambiciózus McLaren-Honda projekt kudarcot vallott.

Az új főnök, Zak Brown aligha akarná egy ekkora blamával indítani a megbízatását. Alonso legfeljebb abban az esetben léphet le, ha a szerződésében van olyan záradék, amely felhatalmazza a távozásra bizonyos feltételek mellett, például akkor, ha a csapat teljesítménye elmarad egy meghatározott szinttől.

Hogy ilyen van-e, azt nem tudhatjuk, mindenesetre Ron Dennis tavaly, amikor ez a kérdés felmerült, azt állította, nincs. „Sima, három évre szóló szerződést kötött velünk, opciók nélkül – jelentette ki Alonsóról Dennis. – Ennyi. Mi ilyet akartunk ajánlani neki, ő pedig ilyet akart aláírni.” A napokban Brown is hasonló magabiztossággal nyilatkozott. „Fernandót szerződés köti hozzánk, és ő is elégedett vele – mondta. – Természetesen versenyeket szeretne nyerni, akárcsak mi, de engem egyáltalán nem aggaszt a helyzet.”

Hogy Alonso bevállalná-e újra csapattársnak Hamiltont, azt csak ő tudja. A héten tett erre egy elég egyértelműen hangzó célzást, megjegyezve, hogy 2007 végén nem a brit miatt lécelt le idő előtt a McLarentől, de az akkori, gyakran eldurvuló rivalizálásukat még kívülállóként is nehéz elfelejteni, bennük tehát alighanem még mélyebb nyomokat hagyott. Igen, az elmúlt években látszólag rendeződött a viszonyuk, többször is nyíltan méltatták egymás teljesítményét – különösen a Red Bull-korszakban, amikor Sebastian Vettel ellopkodta előlük a vb-címeket –, de egy csapatban versenyezni teljesen más történet.

Az sokkal nagyobb feszültséggel jár; Hamilton és Rosberg példája jól megmutatta, hogy még egy gyerekkori barátságot is pillanatok alatt simán tönkretesz. 2007 óta talán Alonso és Hamilton is bölcsebb lett, jobban tudja kezelni az elkerülhetetlen súrlódásokat, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy ha a vb-cím lenne a tét, a versengésük nem mérgesedne el újra.

Egyébként úgy tűnhet, Alonsónak így a pályája végén nincs vesztenivalója, de valójában kockára tenné a hírnevét, ha vereséget szenvedne Hamiltontól, és abból sem jönne ki túl jól, hogy cserbenhagyja a McLarent, ahová 2017 végéig elkötelezte magát. Persze gondolhatná úgy, hogy ez az ár sem túl magas egy világbajnoki esélyért, vagy akár csak néhány győzelemért cserébe. A legutóbbi fájdalmasan régen, a 2013-as Spanyol Nagydíjon volt – ez az F1-ben iszonyatosan hosszú idő, talán már ő maga sem emlékszik rá, milyen érzés a dobogó tetején állni.

És végül képzeljük magunkat Toto Wolff, Paddy Lowe és Niki Lauda helyzetébe, merthogy Rosberg utódját végső soron ők fogják kiválasztani.

Először azt az általánosabb kérdést kell megválaszolniuk, hogy fenn kívánják-e tartani az eddigi modellt, tehát két, hasonlóan gyors versenyzőt akarnak-e, akik egymásra is veszélyt jelentenek. A Mercedes vezetői az elmúlt hét során következetesen rébuszokban fogalmaztak, ha erről a témáról esett szó, így a hírverést nem túl elítélhető módon meglovagolva nyitva hagyták a lehetőséget. Wolff azt ígérte, ragaszkodni fognak az eddigi rendszerhez, azaz „mindkét pilótánk egyforma státuszt és lehetőségeket kap, hogy kihozhassa magából a maximumot. Tartozunk ennyivel a közönségnek. Nem állíthatunk fel sorrendet.”

Szép, szép, csak ha jobban belegondolunk, nem jelent az égvilágon semmit. Ha a Mercedes olyasvalakit igazol Rosberg helyére, aki a képességeiből (illetve azok hiányából) adódóan eleve nem képes megszorongatni Hamiltont, nyugodtan részesülhet ugyanolyan elbánásban, akkor sem fog veszélyt jelenteni rá. Eddie Irvine például, aki 1996 és 1999 között volt Schumacher csapattársa a Ferrarinál, pár éve azt mondta, a szerződésében nem szerepelt, hogy át kell engednie a helyét – egyszerűen csak lassabb volt, és kész.

Maga Wolff is célzott rá, hogy a Mercedesnél fontolóra vesznek egy ilyen felállást. „Három út áll előttünk – magyarázta. – Az első az, hogy lesz egy első és egy második számú versenyzőnk, mint a Ferrarinál volt Schumacherrel és Massával. Felvehetünk valakit, aki a konstruktőri bajnokságban szállítani tudja a pontokat. A második lehetőség, hogy előléptetjük a juniorjaink egyikét, (Esteban) Ocont vagy (Pascal) Wehrleint. Elvégre más csapatok is kockáztattak a fiatalokkal, például (Max) Verstappennel és (Stoffel) Vandoorne-nal. A harmadik út az, hogy keresünk egy élversenyzőt.”

A tévé elől nyilván az utolsó tűnik a legvonzóbb eshetőségnek.

Sőt, kifejezetten bravúros lenne, ha sikerülne átmenteniük a hatalmukat, mert a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az elmúlt húsz évben minden jelentős technikai szabálymódosítási csomagtól átrendeződött az erősorrend: a bordázott gumik és a keskenyebb autók 1998-as bevezetésétől éppúgy, mint a kerékcsere 2005-ös (átmeneti) betiltásától vagy a 2009-es aerodinamikai platformtól. Ami azt illeti, nem újdonság, hogy maga a Mercedes is a hibrid turbómotorok megjelenésével taszította le a trónról a Red Bullt három évvel ezelőtt.

A múlt persze önmagában nem jelent semmit, de a Mercedesnek mindenképpen számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy ha nem is esik hátra a rangsorban, nem lesz akkora előnye, mint akár 2016-ban volt. Ebben az esetben viszont jobban járhatnak egy erősebb és egy gyengébb pilóta párosával, semmi szükségük nincs rá, hogy egymástól raboljanak pontokat. A konstruktőri összetett szempontjából persze jobb, ha két egyformán gyors versenyzőjük van, az igazság azonban az, hogy az egyéni vb-címnek még a csapatok szemében is nagyobb a presztízse.

Wolff, Lowe és Lauda helyében én most biztos egy látens másodhegedűst választanék. Csak egy évre kötnék vele szerződést, aztán majd 2017-ben kiderül, hogy belefér-e a Mercedes formájába egy újabb kiélezett háziverseny. Ez azért is észszerű megoldás lenne, mert több élversenyzőnek – köztük Sebastian Vettelnek – a következő szezon végén jár le a szerződése, míg most nincs túl bő választék a pilótapiacon.

A Mercedesnek a fenti okokból tulajdonképpen kapóra is jöhet Rosberg visszavonulása: két világbajnokot még az eddiginél is nyűgösebb lett volna pórázon tartani. Így eggyel kevesebb gondjuk lesz, miközben meg kell birkózniuk az új technikai szabályrendszer kihívásaival. Ne becsüljük le, hogy mennyi energiát emészthetett fel Hamilton és Rosberg küzdelmének viszonylag civilizált mederben tartása három éven át! Az ehhez hasonló feladatokba korábban több csapat bicskája beletört, Wolfféktól kifejezetten szép eredmény, hogy megbirkóztak vele.

Ezt a helyzetet eredetileg talán nem is tudatosan vállalták fel: amikor 2013-tól leigazolták Hamiltont, lehet, hogy azt várták, simán kordában tartja majd Rosberget, ezért nem lesz szükség különösebb ügyeskedésre a kapcsolatuk egyengetéséhez, csak egyszerűen nem így alakult. Ki tudja?

Ha ez még mindig nem lenne elég meggyőző, a Mercedes főtervezője, Aldo Costa kerek perec kijelentette, hogy bajosan tudná elképzelni Alonso szerződtetését. Márpedig neki tudnia kell, hiszen két éven át, 2011-ig együtt dolgozott vele a Ferrarinál. „Versenyzőként Fernando a legnagyobbak közé tartozik, a pilótafülkén kívül viszont sohasem sikerült kiigazodnom rajta – ismerte el Costa, igaz, nem most, hanem 2014 nyarán. – Nagyon nehezen értettem meg a viselkedését, titokzatos személyiség. Nem látom őt a Mercedesnél.”

Még határozottabban fogalmazott az egykori csapatfőnök, Flavio Briatore, aki a mai napig tagja Alonso menedzsmentjének, és a Gazzetta dello Sport-nak most azt mondta, a McLarennel kötött megállapodást tiszteletben fogják tartani. Igaz, hogy a spanyol versenyző a Ferraritól is a szerződésének lejárta előtt lépett le, „de az más helyzet volt, mert volt egy megállapodásunk (Luca di) Montezemolóval: ha 2014-ben nem nyerjük meg a világbajnokságot, szabadon távozhatunk. Luca betartotta az ígéretét. A csapat főnöke, (Marco) Mattiacci ajánlott nekünk még három évet, csak nem fogadtuk el.”

Alonsót tehát, bármilyen izgalmas elképzelni őt másodszorra is Hamilton csapattársaként, jó eséllyel kizárhatjuk.

A sajtóban felvetődött egy olyan lehetőség is, hogy Button léphetne Rosberg helyére, ám ez ugyanilyen valószínűtlen. Én magam is ott voltam a McLarennél Monzában, amikor Button bejelentette a visszavonulását, és úgy tűnt, őszintén megkönnyebbült attól a kilátástól, hogy jövőre végre szabadon oszthatja be az idejét. Vajon a Mercedes ajánlata felvillanyozná? Nem hinném. Ráadásul kifejezetten rá is kérdeztem, hogy ha a McLaren 2018-ban sem tartana igényt a szolgálataira, elmehetne-e egy rivális csapathoz, és Ron Dennis egyértelmű nemmel felelt.

Márpedig Wolff és Lauda azt állította, a Mercedes senkit nem akar szerződésszegés árán elcsábítani. „Persze az más, ha baráti alapon meg tudunk egyezni a csapatával. Egy ilyen lehetőséget nem zárok ki" – tette hozzá ugyanakkor Wolff. Ezzel bizonyára a részben pont általa menedzselt Valtteri Bottasra célzott, aki hosszabbított a Williamsszel, pedig most nem tűnne rossz választásnak a Mercedes számára sem. „A személyes kapcsolatunktól függetlenül is nagyon szerethető, intelligens srác, ráadásul borzasztóan gyors – jegyezte meg Wolff. – Jelenleg azonban ő a Williams zászlóvivője, nagyon fontos szerepe lesz Lance Stroll mellett. Claire (Williams) és a csapat számítanak rá.”

Nehéz elképzelni, hogy a grove-i istálló megválna Bottastól, különösen most, amikor nehezen találnának a helyére hasonló kaliberű, tapasztalt versenyzőt, a másik pilótájuk pedig egy újonc lesz. Ezt az sem ellensúlyozná, ha cserébe kedvezményt kapnának a motorok árából.

A Renault-val szemben a Mercedesnek még ilyen ütőkártyája sincs, pedig

Utólag bánhatja, hogy eljött a Force Indiától, de ezt nem láthatta előre. A Mercedes őt legfeljebb egy többszörösen áttételes lépéskombinációval szerezhetné meg, ha például a Force Indiának árengedményt adna a motorokra azért, hogy engedjék el Esteban Ocont a Renault-hoz, ahol nem titkoltan le akarták igazolni a francia fiatalt, és talán odaadnák érte Hülkenberget, Sergio Pérez mellé pedig mehetne Pascal Wehrlein. Ez a forgatókönyv azonban nem valószínű.

Button mellett elvileg szóba jöhet egy másik visszavonuló veterán: Felipe Massa érdekesebb jelölt, mert ő elismerte, hogy egy rövid pihenő után jövőre is teljes állásban szeretné folytatni a versenyzést. Bár nem a Forma-1-re gondolt, talán engedne a csábításnak, ha felhívnák a Mercedestől. A pontokat biztosan következetesen képes lenne szállítani, de hogy jól kijönne-e Hamiltonnal, az kérdés.

Wolff ugyanis alapvetően három szempontot emelt ki, amelynek az ideális jelöltnek meg kell felelnie: 1) legyen gyors, 2) hibázzon keveset, és folyamatosan gyűjtögesse a pontokat, illetve 3) viselkedjen csapatjátékosként, működjön egy egységben Hamiltonnal. „Lewis és Nico nagyon ritkán követett el hibát vagy ütközött össze – mutatott rá. – A versenyek több mint 90 százalékában bezsebeltük a maximális pontszámot, úgyhogy ez lesz a mérce.”

Tény, hogy a páros egy puskaporos hordó volt, de a tét nagyságához mérten egész tűrhetően megfértek egymással, ami legalább annyira Wolffék érdeme, mint az övék. A megfelelő kémia fontos, a Mercedesnél ettől függetlenül azt mondják, Hamilton nem döntheti el, hogy ki legyen a csapattársa. Véleménye azért nyilván lehet, és valószínűleg lesz is; ami azt illeti,

És ezzel elérkeztünk a talán legkevésbé izgalmas, mégis legkézenfekvőbb, és így legvalószínűbb megoldáshoz. Wehrlein az idén, a DTM tavalyi bajnokaként mutatkozott be az F1-ben, és a világot ugyan nem váltotta meg, de Ausztriában szerzett egy pontot, ami a Manor autójával nem kis teljesítmény. Ráadásul – igaz, 12 nagydíjjal több tapasztalata volt – a csapattársánál, a mélyvízbe a szezon közben bedobott Oconnál majdnem végig gyorsabbnak tűnt. Ez önmagában persze nem jelent túl sokat, hiszen mindketten a pályájuk legelején tartanak, amennyire azonban tudjuk, a Force India elsősorban nem a tempója miatt választotta Ocont, hanem azért, mert az elmúlt két év során mindketten teszteltek a csapattal, és ő tette rájuk a jobb benyomást.

Mivel az előbb már kitárgyaltuk, hogy a Mercedes egyelőre valószínűleg csak átmeneti, 2017-re szóló megoldást keres, Wehrlein tökéletesen beleillik a képbe. Egyébként is joggal merülne fel a kérdés, hogy minek tartanak fenn egy tehetségkutató programot, ha még egy hirtelen üresedés esetén sem annak a tagjai közül választanak versenyzőt. Egy olyan csapat, amely a soraiban tudhatja Hamiltont, ennyi kockázatot nyugodtan vállalhat egyetlen év erejéig; Wehrlein a csapaton belül aligha okozna felfordulást, de ha képes lenne megbízhatóan szállítani a pontokat, hosszú távon is bebiztosíthatná a jövőjét.

Wolff fenntartotta a drámai feszültséget, amikor azt mondta, a Mercedesnek „talán ugyanúgy bátor döntést kell hoznia, ahogy Nico tette”. Ezt a kétértelmű megjegyzést sokan az Alonsóra tett utalásként értelmezték, pedig valószínűleg nem róla, hanem Wehrleinről szólt.

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!