Kerékforgatók: Előbb F1-es autókat, aztán egy államot kormányzott

A sportkedvelők előszeretettel azonosulnak azokkal, akik apait-anyait beleadva küzdenek a sikerért, ám valamiért folyton balszerencsések, és emiatt sohasem jutnak fel a csúcsra, vagy ha mégis, csak hosszas szenvedés árán. A Forma-1 rajongói az évtizedek során számos ilyen figurát láthattak: Stirling Moss négyszer lett ezüst-, és háromszor bronzérmes a bajnokságban, s háromszoros bajnok lehetne, ha nincs a nagyszerű Juan-Manuel Fangio. Nigel Mansell három szezonban bukta el a vb-címet úgy, hogy valószínűleg neki (illetve csapatának) volt a legerősebb autója, mielőtt 1992-ben mindenkit lepipált, és a 2007-es bajnok Kimi Räikkönent is több idényen át húzta az ág a McLarennél. Közismerten szerencsétlen csillagzat alatt született Chris Amon, Jacky Ickx, Jean Alesi vagy Mark Webber is.

A szimpatikus vesztesek között ugyanakkor méltatlanul elfeledett az argentin Carlos Reutemann, azon két F1-es versenyző egyike, aki a ponttáblázat éllovasaként érkezett egy vb-címről döntő szezonzáróra, de ott kudarcot vallott, és később sem tudta kiköszörülni a csorbát (a másik ilyen pilóta Eddie Irvine). Részben talán azért esik kevés szó róla, mert ritkán szólal meg a nyilvánosság előtt Forma-1-es témában - új elfoglaltságai ugyanis elveszik szinte minden idejét. De erről majd később.

Az 1942. április 12-én, azaz 72 éve született Reutemann a nyers tehetsége alapján joggal ülhetett volna fel a sportág trónjára, amit bár nem objektíven, de kicsit legalább igazol, hogy több, a versenyzőket összehasonlító örökranglistán is egyes világbajnokok elé sorolták a nézők és/vagy a szakújságírók. Európai bemutatkozásakor a fél mezőnyt kiejtette egy F2-es rajtnál, miközben az azévi Forma-1-es bajnokot, Jochen Rindtet próbálta előzni. Amikor az osztrák erről panaszkodott főnökének, Bernie Ecclestone szeme felcsillant. "Erre az emberre muszáj figyelmet fordítanom, mert aki az első európai versenyén megpróbál téged megelőzni az első kanyarban, az vagy idióta, vagy három éven belül világbajnok lesz" - hangzott Ecclestone reakciója, aki végül lehetőséget adott az argentinnak a debütálásra a legnagyobbak között. Azt tartották Reutemannról, hogy ha jó napot fog ki, a legnagyobbak szintjén teljesít, ám - amint azt karrierjének összesített mérlege is mutatja - ez viszonylag ritkán sikerült neki.

Legelső időmérőjén történetesen igen: hazai környezetben, Buenos Airesben rögtön megszerezte a pole pozíciót egy Brabham volánja mögött. Nem kutyaütőkből állt a mezőny, tagja volt a már kétszeres világbajnok Jackie Stewart és Graham Hill, valamint az egyszeres Denny Hulme is, szóval egész jól meghálálta az Ecclestone-tól kapott bizalmat. Rajta kívül ez a bravúr (mármint az első rajtkocka megszerzése a debütáló versenyen) csak Mario Andrettinek és Jacques Villeneuve-nek sikerült a sportág története során.

Többen azonnal jövőbeli bajnoknak kiáltották ki Reutemannt, akire azért nem lehetett a "fiatal tehetség" kifejezést használni, mert már majdnem 30 esztendősen mutatkozott be, hétévnyi autóversenyzői múlttal a háta mögött. Ez akkoriban nem számított szokatlannak, a mai pilótákhoz képest viszont lerövidítette a nagy sikerek eléréséhez rendelkezésre álló időt.

Az argentin újonc vasárnapja már nem alakult ennyire álomszerűen: csak hetedikként ért célba, miután kerékcserére kényszerült a lágy gumik elkopása miatt (annak idején ez a művelet nem számított bevett gyakorlatnak). Kicsit később megnyerte a bajnokságon kívüli futamot Interlagosban, melyet az egy év múlva debütáló nagydíj főpróbájának szántak, de hamarosan elpártolt tőle a szerencse, ugyanis eltörte a bokáját egy F2-es versenyen, ezért néhány hónapot ki kellett hagynia. Aztán a világbajnokságba való visszatérésekor törött ujjal volt kénytelen vezetni, mivel az azt megelőző héten az F2-es futamát követően rácsapták az ujjára annak a kocsinak az ajtaját, amellyel a tiszteletkörre vitték volna a győzelme után...

Ennyi sérülés után szinte felüdülés lehetett neki, hogy a nagydíjakról legalább épen távozhatott, bár nem sok sikerélménnyel. Első másfél idényében ritkán jutott el a kockás zászlóig, amikor pedig mégis, az autóját többnyire javítani kellett menet közben. A gyorsaságát mindenesetre többször meg tudta mutatni, és 1973 második felében végre megtört a jég: kétszer dobogóra állhatott. Először a franciaországi Paul Ricard-on, ahol Stewartot úgy tartotta maga mögött, hogy elvesztette a főnökével kötött, a skóthoz képesti helyezéséről szóló fogadást. "Carlos alighanem megfeledkezett a fogadásról, mert különben biztos visszavett volna a tempóból, és elengedi Jackie-t" - mondta tréfásan Ecclestone. Reutemannak igazság szerint már 1972-ben kijárt volna egy dobogó, csak Kanadában az utolsó körben el kellett engednie az előzésével hosszú ideje reménytelenül próbálkozó, tehetetlenségében már ujjal mutogató Hulme-ot, hogy kiszáradt tankjával éppen csak át tudjon csorogni a célvonalon. És ekkor még mázlija volt, nem úgy, mint az 1974-es szezonnyitón, ahol jött az igazi feketeleves a benzinnel, pontosabban annak hiányával.

Argentínában a rajtnál többen ütköztek az élmezőny tagjai közül, így adottá váltak a feltételek, hogy a helyiek végre a kedvencük győzelmét ünnepelhessék. Reutemann magabiztosan az élre állt, és csupán két kör volt hátra a leintésig, amikor az autója hirtelen megállt, banális okból: az egyik szerelő figyelmetlen volt a futam előtti készülődésnél, és a kelleténél eggyel kevesebb kanna benzint öntött a tankba. Ez annyira cikinek tűnt, hogy Reutemann inkább a lefittyedt légbeömlőre fogta a kiesését. "Túlságosan brutális lett volna elárulni az argentinjaimnak az igazságot" - magyarázta Heinz Prüllernek, az ORF tekintélyes kommentátorának évkönyvében. Még az elnököt is felcsigázta a pilóta győzelmének lehetősége, ugyanis amikor a TV-ben látta, hogy az élen halad, a futam közben helikopterbe pattant, és a pályához vitette magát. Jelenléte azért nem volt hiábavaló, hiszen vigaszdíjként legalább odaadta Reutemannak az évtizedek óta nála lévő aranytollát, meg körülbelül ezer dollár értékű pesót.

Dél-Afrikában Reutemannt kárpótolta a sors, és megszerezte első győzelmét - elmondása szerint a siker kulcsa az volt, hogy egy évvel előtte valamelyik újságban azt látta, hogy Stewart nagyon lapos hátsó szárnnyal vezet. A kivágott képet eltette, emlékeztetve magát a beállításokra -, utána azonban tovább üldözte őt a balszerencse, hol defekt, hol motorhiba, hol egy megpördülés után nekitolató ellenfél képében. Két győzelmet még behúzott, de mindkettő cérnaszálon lógott: Ausztriában vészesen elhasználódott az egyik gumija, az amerikai Watkins Glenben pedig a féltengely kenését biztosító zsírzótartály repedt meg.

A következő két év felemásan alakult Reutemann számára. 1975-ben harmadik lett a bajnokságban hat dobogós hellyel és egy győzelemmel, melyet a kavicsok miatti defektekről emlékezetes nürburgringi futamon szerzett, egy év múlva viszont minden visszatért a szokásos kerékvágásba, és alig volt olyan verseny, amelyen eljutott volna a célig. Megelégelve a pocsék megbízhatóságot, kivásárolta magát a Brabhammel kötött szerződéséből, hogy csatlakozhasson a Ferrarihoz. Ám a maranellóiakkal 1976-ban mindössze egyszer állhatott rajthoz, mivel Niki Lauda bámulatosan hamar visszatért súlyos balesete után.

Sebaj, a Ferrari a másik CR-től, Clay Regazzonitól elköszönve a következő idényre helyet szorított Reutemannak, aki villámrajtot véve két futam után a tabella élére állt, és sokáig a vb-címre esélyesek között maradt. Egy év múlva egész karrierje legjobb évét zárta, négyszer győzött, de ez csak az összesített pontverseny harmadik helyére volt elég a mesés, szívóhatású Lotusok mögött. A személyzettel való nézeteltéréseit követően 1979-re pont a Lotushoz igazolt át, de nem jó lóra tett, mert a csapat új autója a hiányosságok következtében csak a szezon közben debütált, és ütőképes sem volt, miközben a Ferrari elsétált a bajnoki címmel. Reutemann erejéből négy dobogóra futotta, és végül elfogadta a Williams ajánlatát (ismét Regazzoni helyére beülve).

A pályafutása itt csúcsosodott ki. A tény, hogy végre nem kellett minden nagydíjon azon aggódnia, hogy vajon mikor döglik be az autója, sokat lendített a formáján, s bár a csapat történetének első bajnoki címét nem ő, hanem Alan Jones szerezte meg, egyenletesen jó teljesítményével csapattársa és Nelson Piquet mögött újra harmadikként zárt a bajnokságban. 1981-ben aztán eljött az ő ideje.

Reutemann már a hivatalos szezonnyitón jelezte, hogy nem lesz másodhegedűs a címvédő Jones mögött, amikor a Williams utasításait figyelmen kívül hagyva nem adta át neki az első helyet - csakhogy ez végül mégis megtörtént, miután kicsúszott az egyik kanyarban. Brazíliában már nem követte el ezt a hibát, az esőben bezsebelte a győzelmet. "Jones joggal feldúlt" - mondta csapattársáról, aki fel sem állt a dobogóra. "Láttam a csapat jelzését három körrel a cél előtt, és tisztában voltam a szerződésem részleteivel. Ugyanakkor minden versenynek győzelmi szándékkal vágok neki, most pedig arra kértek, hogy adjam fel. Ha megteszem, gondoltam magamban, itt és most megállítom az autót, és azonnal hazamegyek az argentínai farmomra. Ennyi'" - nyilatkozta a híres szakújságírónak, Nigel Roebucknak.

A közte és Jones között kialakult feszültséget hűen szemlélteti az alábbi párbeszéd, amit Frank Williams osztott meg. "Alan tört-zúzott a bokszban, hiába próbáltuk lecsillapítani. A riói epizódot követően egyértelmű volt, hogy kibékíthetetlen ellenségekké váltak. Főleg Jones gyűlölködött. Ezt jól mutatja híres megjegyzése is, amit Las Vegasban, a bokszban mondott néhány órával azután, hogy megnyerte számunkra az évad utolsó versenyét, mintegy búcsúajándékként a visszavonulása alkalmából" - mesélte az F1 Racingnek. "Carlos azt mondta: 'Oké, Alan, isten veled. Ne ássuk el a csatabárdot?' Mire Jones: 'Dehogynem. Csak előbb belevágom a kib*szott hátadba!' - majd kisétált." Jonesnak is jutott a szitkokból, akire a következő nagydíjon, Argentínában a taxisofőrök trágár megjegyzéseket tettek, a sportbírók pedig ujjal mutogattak rá.

Reutemannak mindenesetre szárnyakat adott a vagányság, az idény kétharmadáig stabilan tartotta bő tízpontos előnyét. Amikor Roebuck szembesítette azzal, hogy milyen jól megy a szekere, lakonikusan ezt válaszolta: "Hm, tudom. Tulajdonképp túl jól, ami aggaszt is." Hát, jól érezte, az utolsó versenyeken ugyanis elkezdett botladozni. Hollandiában egy vakmerő előzési kísérlettel próbált bajnoki riválisa, Piquet után eredni, amiből ütközés lett, Kanadában pedig a rajtnál összeérintette a kerekeit Jones-éval, majd a zuhogó esőben szép lassan kicsúszott a pontszerzők közül. Egy pont előnye még így is maradt Piquet előtt a Las Vegas-i fináléra, ahol az egyik szálloda parkolójában rendezett versenyen minden idők egyik legnagyobb összeomlását mutatta be.

Reutemann koronázásához látszólag minden adott volt: megkaparintotta az első rajtkockát, míg Piquet csak három pozícióval mögüle indulhatott. A start után viszont már Jones állt az élen, Reutemann pedig csak az ötödik helyen fejezte be az első kört. Így sem volt minden veszve számára, hiszen Piquet előtt haladt - egészen a 17. körig, amikor vetélytársa elképesztően lazán megelőzte őt az egyik kanyarnál. "Nagyon megkönnyítette a dolgomat. Korán fékezett, nyitva hagyta az ajtót..." - csodálkozott Piquet, aki az 5. helyével is kiénekelte a sajtot a körhátrányban, nyolcadikként célba érő Reutemann szájából.

Máig nem teljesen tisztázott, hogy mi történt az argentinnal - sok összefoglalóban olvasható, hogy váltóhibával küszködött, az autójában a második körtől nem működött a negyedik fokozat, és a váltókart folyamatosan markolva kellett sebességben tartania a tengelykapcsolót. Roebuck szerint azonban a Williams mindig határozottan tagadta a műszaki hibát, és a versenyt a helyszínről követők sem hallották, hogy a váltóval valami nem stimmelt volna.

Bármi is az igazság, ez az év és ez a futam jól összefoglalta Reutemann balszerencsés karrierjét. A gyorsaságához kétség sem férhetett, de valami mindig elválasztotta a nagy sikertől. Hab a tortán, hogy utoljára talán pont a saját csapata tett neki keresztbe, mintegy viszonozva az utasítások korábbi megtagadását. Las Vegasban állítólag nem megfelelő gumikat szereltek a tartalékautójára, amelybe az utolsó pillanatban át kellett pattannia, és a Cosworth legújabb - bár ebből adódóan potenciálisan megbízhatatlanabb - motorját sem használhatta. És akkor még nem szóltunk arról, hogy még így is világbajnok lett volna, ha utólag nem veszik ki a pontversenybe beleszámító futamok közül a Dél-Afrikai Nagydíjat, amelyen Piquet-t megelőzve győzött, vagy hogy a Williams szezon közben a neki kedvező Michelin gumikról visszaváltott Goodyearekre, s hogy Piquet Brabhamjének felfüggesztését nézőponttól függően ötletes, a szabályok kiskapuit kijátszó megoldásnak, de akár gátlástalan csalásnak is lehetett tekinteni.

Kifogások? Lehet, de talán nem véletlen, hogy Reutemannból nem lett bajnok, mivel kicsit mintha hiányzott volna belőle a legnagyobbakra jellemző könyörtelenség. Egyik korai idényében például hullámvölgybe került a pályán, miután apósa súlyosan megbetegedett. Amikor tolmácsolták neki egy fiatal versenyző kérdését, hogy miért nem lökte ki Piquet-t azon a bizonyos 1981-es szezonzárón, megrökönyödve utasította el még a felvetést is. Igen, utolsó teljes szezonjában vagányságot tanúsított a Jones-esetnél, előzőleg viszont elterjedt róla, hogy kifejezetten érzékeny lelkialkatú. "Eleinte nem kedveltem őt, túl nyugodt és félénk volt nekem" - mondta róla a felesége. "Carlosnak nagyobb lelki támogatásra volt szüksége, mint a legtöbb pilótának" - tette hozzá Frank Williams. Reutemann maga is elismerte: egyik csapatánál sem érezte úgy, hogy száz százalékban mögötte állnak.

Személyiségéről árulkodik, hogy amíg korának sok versenyzője gyakran golfozással, teniszezéssel, tivornyákkal múlatta idejét, ő inkább otthonülős típusnak számított, és különösen nagyra tartotta például a zongoristákat. A versenyek után pedig állítólag sokszor álmodott arról, hogy az élen halad, amikor azonban felébredt, nem tudta, hogy nyert-e.

Az argentin F1-es szereplése a Las Vegas-i csalódással gyakorlatilag véget ért, bár 1982-ben még rajthoz állt két futamon, mielőtt bejelentette visszavonulását, mert úgy érezte, szívómotoros Williamsével nem képes felvenni a harcot a bivalyerős turbós autók ellen. Megérzése annyiban helyes volt, hogy a Brabhamek, a Ferrarik és a Renault-k valóban külön kategóriát képviseltek a mezőnyben, de gyakran le is robbantak. Így a sportsorstól kapott utolsó pofonként Reutemann már a kanapéról nézhette, ahogy Keke Rosberg világbajnoki győzelemre vezeti a Williamst.

A Lole becenevű versenyző a Forma-1 után egészen más vizekre evezett: politikus lett. Hasonló váltásra kevés társa vállalkozott, példaként jobbára csak a kétszeres nagydíjgyőztes Patrick Tambay-t lehet felhozni, aki Cannes egyik külvárosában lett alpolgármester. Reutemann nagyobb felelősséget kapott, ugyanis az elmúlt bő két évtizedben több ciklusban megválasztották Santa Fé kormányzójának vagy szenátorának.

A versenyautóktól azért idősebb korában sem szakadt el teljesen. 1995-ben a bajnokságba visszatérő Argentin Nagydíj első szabadedzése előtt megtehetett néhány kört az aktuális Ferrarival, kilenc évvel később pedig a szezon végén vehetett rész egy privát teszten a csapattal Fioranóban, egyfajta ajándékként.

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!