Társoldalunk:

Az alapítástól a Forma-1-ig: ilyen volt a Ferrari első 20 éve

2019.11.16. 08:04

Minden egy fájdalmas elutasítással kezdődött, Enzo Ferrarinak a második világháború után ajtót mutatott a Fiat, ő pedig úgy döntött, inkább a saját lábára áll. Hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy megalapította, majd meghatározó Grand Prix-csapattá tette a Scuderia Ferrarit, amely a Forma-1-es világbajnokság 1950-es rajtjára már megkerülhetetlen tényezőnek számított az autósportban. A legendás márka születésének 90. évfordulóján cikksorozattal emlékezünk a Ferrari történelmére, ennek első részében a kezdeteket mutatjuk be.

1929. november 16-a: ezen a napon alapította a néhai Enzo Ferrari azt a márkát, amely mára eggyé vált az akkor még nem is létező Forma-1-gyel, és amely – noha ikonikus utcai sportautók tucatjait hozta létre – a mai napig a versenyzésért létezik és lélegzik. Az 1898 februárjában született Enzót már egészen kis korában megérintette a benzingőz, hisz a családnak már 1903-ban saját automobilja volt, egy egyhengeres francia De Dion Bouton, majd később még két autóval bővült a kollekció.

A kis Ferrari először tíz évesen, 1908 szeptemberében került kapcsolatba az autóversenyzéssel, amikor apja elvitte őt és fivérét, Alfredót egy bolognai futamra, és bár nagyon tetszett neki, amit látott, ifjú éveiben egyáltalán nem lehetett őt az autósport megszállotjának mondani, a futball, az operaéneklés és a sportújságírás is érdekelte, 17 évesen már a neves olasz sportnapilapban, a La Gazzetta dello Sportban jelentek meg írásai.

Enzo Ferrari (balról az első) bátyjával és szüleivelForrás: Ferrari

Az első világháború kitörése után rövid idő alatt édesapját és bátyját is elveszítette, majd miután besorozták, kis híján belehalt a mellhártyagyulladásba, kétszer is megműtötték, utána a gyógyíthatatlan betegek közé helyezték. Kezelések és hosszú rehabilitáció után 1918-ban bocsátották el a seregtől, testileg és lelkileg is megtört, az ezutáni időszak azonban fontos az életében, hiszen itt lépett rá arra az útra, ami végül a Ferrari megalapításához vezetett.

A kezdetek

A háború vége után Torinóban, a Fiatnál keresett munkát, az ekkor már ipari óriásnak számító cég azonban elutasította. Sokak szerint ez az elutasítás alapjaiban határozta meg egész életét, amelyet innentől kezdve a vendetta vezérelt,

képes volt évtizedekig hordozni a legkisebb sérelmeket, hogy aztán a megfelelő pillanatban elégtételt vegyen.

Így volt ez a Fiattal is, amelynek egészen 1969 nem bocsátott meg (ekkor vásárolta fel Gianni Agnelli a Scuderia Ferrarit). Na de térjünk vissza az első világháború utánra: Ferrari elhatározta, majd ő megmutatja, kinek mutattak ajtót. Nem hagyta el Torinót, helyette elekezdte keresni a lehetőséget, hogy miként törhetne be az autóversenyzés világába. Egy Giovanni nevű bolognai autókereskedőnek kezdett el dolgozni szerelőként, majd onnan továbblépve maga is belekóstolt a versenyekbe, első futamát 1919. október 5-én a CMN csapattal a regionális Parma-Poggio di Berceto hegyi versenyen futotta, géposztálya ötödik helyén végzett. Ezt további versenyek követték, Ferrari útja pedig az Alfa Romeo tesztrészlegébe vezetett, eközben pedig nem csak versenyzett, hanem autókkal üzletelt, és úgy összességében az autósport minden területén képezte magát.

Ferrari maga is versenyzett, a Grand Prix-versenyek szintjéhez azonban sosem volt meg a kellő tehetsége - Kattintásra galéria nyílik!Forrás: Ferrari

1922-ben Modenában megalapította a Carrozzeria Emilia, Enzo Ferrari & Társa vállalatot, amelyen keresztül Alfákat, és használt sportautókat értékesített. Ez már a későbbi vállalat előfutára volt, az évek során pedig igencsak kinőtte magát, idővel Modenában és Bolognában is lett üzlete, Emilia, Romagna és Marches tarományokban pedig kizárólagosan forgalmazta az Alfa Romeo modelljeit. Az 1920-as évek második felében már csak kisebb versenyeken indult, lényegében felhagyott azzal, hogy vérbeli autóversenyző legyen.

Ferrari sorsa a Maseratival sebességrekordot döntő Baconin Borzacchini tiszteletére adott fogadáson pecsételődött meg, két autósportőrülttel, Alfredo Caniatoval, egy befolyásos ferrarai textil- és kenderkereskedő dinasztia sarjával, valamint a szintén jómódú Mario Tadinivel létrehoztak egy korlátolt felelősségű társaságot, és vállalták, hogy nagy teljesítményű sportautókat vásárolnak és versenyeztetnek Ferrari alfás kapcsolatai révén.

1929. november 15-én megszületett a megállapodás, 29-én pedig benyújtották az alapító okiratot, életre kelt a Scuderia Ferrari.

A versenyistálló 200 000 lírás tőkével indult el, ebből a Caniato fivérek (Alfredo mellett bátjya, Augusto is autósportőrült volt) és Tadini 130 ezer lírát, Ferrari 50 ezret, bizonyos Feruccio Testi és a Pirelli öt-öt ezret, az Alfa Romeo pedig tízezer lírát állt. A szerződést december elsején, Enzo Levi modenai ügyvéd irodájában írták alá, ezzel pedig hivatalosan is megalakult a Societa Anonima Scuderia Ferrari, és kezdetét vette a Commendatore menetelése.

Tazio Nuvolari, a korszak legjobbnak tartott versenyzője száguld az 1932-es Francia Nagydíj megnyerése felé. Mögötte csapattársai, Baconin Borzacchini és Rudolf Caracciola végeztekForrás: Getty Images/2013 Imagno/Imagno

Ferrari szülővárosában, Modenában rendezkedett be. Ekkor már látszott, hogy igencsak messzire juthat,

a csapat első teljes szezonjában 22 országúti és hegyi versenyre nevezett, ebből nyolcat meg is nyert, és már magáénak tudhatta Tazio Nuvolarit, a kor legnagyobb sztárját.

Eközben lassan elkezdett kialakulni a cég saját arculata, azaz egyre jobban elkülönült az Alfától, ami nagy mértékben Ferrari mesteri húzásainak és remek vezetői érzékének volt köszönhető. Az SF rövidítés is ez idő tájt, egészen pontosan az 1931-es szezonban kezdett feltűnni a motorblokk, a karosszéria és a hajtáslánc elemein.

90 éves a Scuderia Ferrari

Ferrari folyamatosan erősítette kapcsolatát az Alfával, így téve szert a kor legjobb technikájára, mielőtt 1933-ban Mussolini miatt az Alfa kiszállt a Grand Prix-szintű versenyzésből, hogy a haditermelésre koncentráljon, a gazdasági világválság miatt pedig megszűnt a kereslet a nagyteljesítményű sportkocsik iránt. Szélnek eresztették a hivatalos Alfa-versenycsapatot, de Ferrarinak nem adták oda a monoposto P3S kódjelű versenygépeket, noha egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szükség van az új technikára, mert a Bugattik és Maseratik feljövőben voltak. Tazio Nuvolari átigazolt a Maseratihoz, amire az Alfa végül beadta a derekét, Ferrari megkapta az új autót, amellyel, felemás de pozitív évet zárt. A csapat először érezhette úgy, hogy végre az igazi nagymenők közé tartozik, teljes felhatalmazással képviselte az Alfa Romeót ,és rendszeresen részt vett a nemzetközi porondon, ahol elkezdte pozíciójának megszilárdítását.

Guy Moll (66-os rajtszámmal) Scuderia Ferrari Alfájával egy Auto Union ellen küzd az 1934-es Avus-Rennen Grand Prix-nForrás: Getty Images/2016 Getty Images/Keystone

1933 novemberében az államosított Alfa Romeo minden erejével a haditermelésre kezdett fókuszálni, teljes versenyrészlegét kiszervezte a Scuderia Ferrarinak, amely 1934-ben szembekerült a nácik által támogatott Mercedesekkel és Auto Unionokkal. A németek gyerekbetegségei miatt az első ütközetből még győztesként jött ki a Scuderia, ekkor azonban már mindenki tudta, hogy a továbbra is az Alfa P3-asait használó istállónak lépnie kell, különben keserves évek elé néz. 1935-re hiába alkották meg a bivalyerős, ám hamar hamvába holt elképzelésnek titulált Alfa Bimotorét, és az ekkorra már 43 éves, a Ferrarihoz visszatértő Nuvolari hiába nyert csodával határos hőstettet végrehajtva a német márkák otthonának számító 22,5 kilométeres Nürburgringen, elkerülhetetlenül közeledett a németek uralma. Ez aztán 1936-ban köszöntött be, az Auto Union megalázó vereséget mért mindenkire, beleértve a Mercedes-Benzt és a V12-es motorral szerelt Alfa Romeo 12C-36S-t, amely reménytelenül lassú volt az egyenesekben, némi sikerre így csak a kanyargósabb pályákon, a még mindig eszelősen gyors Nuvolari kezei között számíthatott.

Úgy tűnt, minden odalesz

1937-re tovább romlott a helyzet, a Mercedes vadonatúj modellel, a W125-össel jelentkezett, miközben az egyre erőteljesebben a hadiiparra koncentráló Alfa Romeo (a spanyol polgárháború kitörése alatt Olaszország jelentős támogatást nyújtott Francónak) nem nézte jó szemmel autói egyre csökkenő versenyképességét,

ezért felvásárolta a Scuderia Ferrari 80%-át, és lefokozta versenyigazgatóvá a Commendatorét.

Ebben az évben kezdték el fejleszteni a híres, 1950-ben az első Forma-1-es világbajnokságot megnyerő 158-as Alfettát az Alfa portellói központja és a modenai műhely viharos és káoszszerű együttműködésének keretében, majd 1938 első napján az Alfa bejelentette, hogy a gyár versenyprogramját a továbbiakban teljes mértékben Portellóból irányítják. Ezzel teljesen beolvasztották a Scuderiát.

Kevés fájdalmasabb látványt tudtak elképzelni az olaszok annál, minthogy sztárjuk, Tazio Nuvolari egy német Auto Unionnal oktatja őketForrás: Getty Images/2009 Getty Images/Klemantaski Collection

Ferrari anyagilag nem járt rosszul a döntéssel, ráadásul kinevezték a szervezet élére, csapatát azonban kizsigerelték, az Alfa Romeo a gépektől kezdve a négy, befejezés előtt álló Tipo 158-asig szőröstül bőröstül kipakolt mindent a modenai gyárból, ezzel az épület visszaváltozott egy átlagos autókereskedéssé az ott maradt néhány utcai sportkocsival.

Az Alfetta 1938 augusztusában győzelemmel debütált Emilio Villoresi kezei között, Enzo Ferrari azonban nem érezhette teljes mértékben magáénak a sikert, hiszen

egy iparóriás bábja volt ahelyett, hogy saját csapata vezéreként tündökölt volna, noha ez a tündöklés amúgy is csak alkalmi lett volna, hiszen az Alfetták ezután sorra kapták a pofonokat,

a legfájóbbakat az Auto Unionhoz átigazoló Nuvolaritól. Miközben Olaszország elkerülhetetlenül rohant a világháború felé, 1939-ben az Alfák továbbb folytatták a harcot, sőt, a gyártó egészen 1941-ig, az ország háborúba lépésének második évéig nem hagyott fel az autók tesztelésével és építésével. Mindezt azonban már Enzo Ferrari nélkül tették, a Commendatorét ugyanis 1939 végén kirúgták, így összecsomagolt, és hazatért Modenába.

Noha anyagi gondjai továbbra sem voltak, Ferrarit szégyenbe hozta a kirúgás, az Alfával kötött egyezség értelmében négy éven át ráadásul semmilyen tevékenységet nem vállalhatott az autóversenyzésben, valamint nem használhatta a Scuderia Ferrari nevet, így nekifogott egy saját autóépítőműhely, az Auto Avio Costruzione létrehozásának. Felszerelte a Scuderia régi műhelyét, felvett 40 embert és belevágott egy, immár az Alfa Romeótól független karrierbe.

A második világháború Olaszországot sem kímélte, sőtForrás: Getty Images/Keystone

Ferrari igyekezett profitálni a háborúból, egzotikus német megmunkálógépeket gyártott, a Pó völgények egyre sűrűsödő bombázása miatt 1942-ben pedig úgy döntött, hogy Modenából Maranellóba költözteti a cégét. 1943-ra elévült az Alfa Romeóval kötött megállapodás, így az Auto Avio Costruzione hivatalosan is felvehette a Scuderia Ferrari nevet. 1945-ben lebombázták a gyárat (egy első bombázás okozta kisebb rongálás után ezúttal komoly károkat szenvedett), mindennek tetejébe ráadásul Ferrari fia, a 12 éves Dino gyógyíthatatlan beteg lett. Sokan ezt sorsszerű csapásnak tartották azért, mert a gyárában dolgozó Lina Lardi eközben törvénytelen gyermeket várt tőle, akiről születése után is csak Ferrari legszűkebb bizalmi köre tudott. A Commendatorét a háború utolsó hónapjaiban sokkal jobban foglalkoztatta személyes drámája, noha üzleti téren kecsegtetőnek tűnt a helyzet, az újjáépülő Olaszország termelésének várható fellendülése és a keresleti gazdaság biztató jövőképet festett Ferrari elé, aki a következő öt év során fokozatosan felhagyott a gépgyártással, hogy belekezdjen az autógyártásba, és immáron az Alfa Romeo segítsége nélkül, önálló gyártóvá váljon. Döntésének hátterében valószínűleg az állt, hogy rájött: semmi máshoz nem ért, csak az autóversenyzéshez.

Újra a sikerek útján

1946-ban megalapították a Nemzetközi Automobil Szövetséget (FIA), majd lefektették az újkori Grand Prix-versenyek szabályait, amelyekre a háború előtti, az utóbbi években különféle helyeken rejtegetett autókkal álltak ki a gyártók. Létrejött tehát a Forma-1, noha még nem világbajnokság formájában, Ferrari azonban még igen messze volt attól, hogy ismét Grand Prix-versenyen indítson autót, először ugyanis meg kellett építeni az első saját Forma-1-es autóját, a 125GPC-t. Végül 1946-ban egyáltalán nem versenyzett a Scuderia, a 125-ös 1947 tavaszán, egészen pontosan március 12-én tette meg az első próbakört Enzo Ferrarival a volánnál, az 1947-es esztendőre azonban Ferrari még csak harmadrangú versenyeken indította a lassú és megbízhatatlan konstrukciót, amely első futamán az élről esett ki,

mindezt ráadásul olyan mezőnyben tette, amelyben egy valamirevaló autó a legátlagosabb úrvezető kezében is képes lett volna a győzelemre.

Az első viszonylagos sikert végül Rómában, a Római Tavasz elnevezésű utcai körversenyen könyvelhették el, a pénzt és időt nem kímélve kifejlesztett gép azonban a háború előtti technikákkal is alig bírt el, így egyáltalán nem számított világraszóló sikernek a győzelme.

Alberto Ascari robog az 1949-es Brit Nagydíj megnyerése felé a Ferrari első Forma-1-es autójában, a Ferrari 125-ösben - GalériaForrás: Getty Images/2007 Getty Images/Klemantaski Collection

A Grand Prix-debütálás végül 1948 szeptemberében, az Olasz Nagydíjon jött el, Raymond Sommer Jean-Pierre Wimille Alfája és Luigi Villoresi Maseratija mögött a harmadik helyen futott be, miközben a másik két Ferrarit hajtó Prince Bira és Giuseppe Farina kiesett. Ez önmagában nem tűnik rossz eredménynek, a Ferrari azonban a mezőny egyetlen háború utáni modellje volt, amely a három évnyi fejlesztés dacára jó 100 lóerővel tudott kevesebbet, mint az Alfa 158-asa.

Az 1949-es idényre aztán rámosolygott a szerencse a Ferrarira, ugyanis az Alfa Romeo és a Maserati is kivonult a Grand Prix-versenyekről, így az egyetlen ellenfelet az ősrégi, háború előtti gépekkel kiálló francia Talbot-Lago jelentette, amelynek volt egy nagy előnye: a remek fogyasztás. A szezonnyitó Belga Nagydíjon ennek köszönhetően Louis Rosier meg is verte a Ferrarikat, mivel kiállás nélkül teljesítette a távot.

Egy hónappal később azonban aztán már összejött az első nemzetközi Grand Prix-győzelem, Svájcban bizonyos Alberto Ascari nyert,

aki az Alfa kiszállásával Villoresivel együtt átigazolt a Scuderiához. Ascari megismételte a sikert Silverstone-ban, a szezon azonban így is vegyes érzésekkel zárult Ferrarinak, hiszen továbbra is igaz volt, hogy az új modellel is csak nagy nehézségek árán tudta legyőzni az ellenfelek elavult autóit.

Az 1950-es idényre az FIA létrehozta a Forma-1-es világbajnoki sorozatot, aminek első évében a visszatérő Alfa Romeo sztárpilótáival szó szerint letarolt mindenkit, a történelem első világbajnoka Giuseppe Farina lett egy bizonyos Juan Manuel Fangio és az 52 éves veterén Luigi Fagioli előtt, az Alfák tehát az első három helyet elhozták, Ascari az összetett negyedik helyén zárt. Az Alfa 1951-ben megismételte a sikert, utána azonban eljött Ascari és a Ferrari ideje, 1953-ban és 1954-ben világbajnokok lettek, ezzel pedig egy olyan mítosz első mérföldkövét fektették le, amely azóta egyet jelent a Forma-1-gyel.

Cikksorozatunk következő részében a Ferrari első Forma-1-es világbajnoki győzelmét járjuk körül.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK