Ha Alekszandr Karelin volt az elmúlt évszázadban a birkózás királya, akkor Bruce Baumgartnernek minimum egy grófi címet kell adományoznunk. A 130 kg-os amerikai nehézfiú a nyolcvanas, kilencvenes években szabadfogásban riogatta ellenfeleit.
Maci - így becézik hazájában az Amerikai Birkózó Szövetség volt elnökét - pályafutása során begyűjtött két olimpiai aranyérmet, egy ezüstöt és egy bronzot. Háromszor állhatott világbajnokságon a dobogó tetején, és nem mellékesen még négyszer nyert Pánamerikai Játékokat. Ő a világ egyik legeredményesebb karfiolfülűje, akinek népszerűsége az Egyesült Államokban a profi kosárlabdázóékkal vetekszik. Pennsylvaniában szobrot állítottak Baumgartner tiszteletére, és az Edinboro Egyetem - melynek ő az igazgatója - bejáratánál hatalmas márványtábla hirdeti eredménylajstromát.
"Az este az egyetlen olyan pontja a napnak, amikor mindannyian együtt vagyunk és megbeszéljük kivel mi történt" - kezdi Bruce Baumgartner. "Három fiunk van és égetően rosszak. Nagyon nehezen bírok velük. Bryan 15, Zachary 12, míg Dylan 9 esztendős. Most vannak abban a korban, amikor mindent véleményeznek és mindenre kíváncsiak, ami a világban történik."
- Már ők is birkóznak?
- Nem, még egyikük sem döntött, hogy mit szeretne sportolni, de ezen nem csodálkozom, hiszen én is tizenhárom évesen kezdtem a birkózást. Addig semmi nem érdekelt, aztán az iskolában hirdettek egy versenyt, amelyen a bátyám elindult és megnyerte. Megtetszett a dolog és megkértem, vigyen el engem is egy edzésre. Lementünk, és amikor megláttam az ellenfeleimet nem mertem levetkőzni. Két hét úgy telt el, hogy minden tréningen ott voltam, de csak a padon ültem és lestem a többieket. Aztán erőt vettem magamon és beálltam birkózni. Új értelmet nyert az életem. Megtaláltam azt, amire mindig is vágytam: a versenyzést! Mondhatnám azt, hogy utána minden ment, mint a karikacsapás, de sok buktatóval járt az elején a pályafutásom. Az első versenyemre készültem, amikor kerékpározás közben elestem és eltörtem a karom. Később pedig influenzás lettem. A bemutatkozásra tehát még várnom kellett, de később kárpótolt a sors, mert a következő megméretésen mindenkit megvertem, és a szülőknek otthon büszkén mutogattam az aranyérmem. Mind a mai napig megőriztem, ez emlékeztet a kezdetre.
- És a többi medália?
- Külön éremfalam van itt a lakásban. Gondosan elhelyeztem mindegyiket. Azt hiszem e téren elég akkurátus vagyok. Szeretem a rendet mindenben.
- A birkózásban is így volt? Azért kérdezem, mert a szabadfogás szinte kiszámíthatatlan, soha nem lehet tudni, mire készül a másik.
- Igyekeztem alaposan feltérképezni az ellenfeleimet, néztem, hogy ki és mit csinál a szőnyegen, mire kell odafigyelnem. Olykor ez sokkal többet jelentett, mint az elvégzett munka.
- Miért éppen a szabadfogást választotta?
- Éreztem, hogy ezt a kérdést nem fogja kihagyni. Tény, mindig is 130 kilogrammban versenyeztem, de hajlékony voltam, amit az edzőim korán felfedeztek, és ők ajánlották, hogy inkább a szabadfogást válasszam. Hálás lehetek nekik, hiszen így juthattam el életem első olimpiájára, amit Los Angelesben rendeztek. Fűtött a vágy, hogy hazai közönség előtt nyerjek. Bosszantott, hogy az akkori kommunista országok nem jöttek el, de a politikával nem foglalkoztam. Jöttek az ellenfelek és birkózni kellett. A végén pedig én örülhettem. Ott értettem meg, hogy mit is jelent a világ tetején állni. Persze voltak negatív visszhangok, de nem érdekelt. Az 1986-os budapesten világbajnokságon bizonyítottam mindenkinek: nem véletlen, hogy én lettem az első az olimpián.
- Aztán következett Szöul...
- Ahol ismét döntőbe kerültem, és kikaptam. Akkor aznap volt nálam jobb. Nem fogtam föl tragédiaként, ám tudtam, dolgoznom kell tovább, hogy a pillanatnyi kihagyások ne bosszulják meg magukat. Számomra a csúcs az 1992-es barcelonai olimpia volt. Az első mérkőzésemen megsérült a kezem, és így kellett végig birkóznom. Összeszorítottam a fogam és csak a siker érdekelt, tudtam, hogy nálam többet senki nem tett meg az aranyéremért. Addig soha nem fordult elő velem - utólag bevallhatom -, hogy a fináléban nagyon izgultam. Attól tartottam, hogy megismétlődik Szöul és akkor nem tudom majd átlépni a saját árnyékom, de végül nyertem és hatalmas ünnepséget rendeztünk a csapattal. Aztán Atlantában nagy megtisztelés ért. Én lettem az amerikai olimpiai csapat kapitánya, és a megnyitó ünnepségen én vihettem a zászlót. Dagadt a mellem, amikor országunk sportolóit szólították, és legelöl állhattam. Harmadik lettem és éreztem, hogy eljött az idő a búcsúra. A testem már nem úgy reagált az edzéseken, mint annak idején, meg aztán a családommal is több időt szerettem volna eltölteni. 1997-ben végleg visszavonultam. A terveimből azonban semmi nem lett. Rengeteg meghívásnak kellett eleget tennem, közben pedig egy nagyon megtisztelő ajánlatot kaptam az Edinboro Egyetemtől, Pennsylvaniában. Örültem a felkérésnek, hiszen világéletemben itt éltem. Igazgató lettem, sőt, hét évvel ezelőtt az Amerikai Birkózó Szövetség elnökének is megválasztottak. Olyan volt, mintha a világ legmodernebb hajójára hívtak volna kormányosnak. Mindenki tudta, hogy mit kell tennie, én pedig összefogtam a szálakat.
- Akkor is ön volt az elnök, amikor elmaradt a New York-i világbajnokság 2001 szeptemberében.
- Mindent precízen és pontosan megterveztünk. A Madison Square Gardenben lett volna az esemény, ahová több mint hétszáz birkózót vártunk. Együtt rendeztük volna a kötött és szabadfogású mérkőzéséket, de a terrortámadás nemzetünk legnagyobb tragédiáját okozta. Elszabadult a pokol. Jómagam éppen a World Trade Center 86. emeletén voltam a másik toronyban, és a világbajnokság utolsó simításait végeztük a szponzorokkal, amikor becsapódott az első gép. Fejvesztve menekült mindenki és először azt sem tudtam mi történt. Az ablakon kinézve csak annyit láttam, hogy a másik épületben tűz ütött ki és mindenütt por van. Borzalmas volt. Az emberek kiugráltak a toronyból. A tragédia után sokáig amellett kardoskodtam, hogy mégis rendezzük meg New York-ban a vb-t, megmutatva ezzel nemzetünk nagyságát, hogy nem félünk a terroristáktól, ám be kellett látnom: akkor nemcsak az amerikaiak rettegtek, hanem a világ összes lakosa. Végül Görögország és Bulgária rendezte meg a világbajnokságot, ahol versenyzőink emberi méltóságukról is tanúbizonyságot tettek. Rulon Gardner Sydney-ben nyert aranyérme után a vb-t is megnyerte, méghozzá egy magyar fiút győzött le a döntőben. Sajnos a nevekkel hadilábon állok...
- Deák Bárdos Mihály.
- Igen, ő az. Nagyon jó kis mérkőzés volt. Rulon Gardner igazi birkózó volt. Később lemondtam a megtisztelő posztról, mert nem tudtam összeegyeztetni a munkáimat, de ez nem jelenti azt, hogy nem követem figyelemmel a sportágat, és szurkolok az új amerikai tehetségeknek, akik sorra bukkannak föl a szőnyegen, mint annak idején...
Tomka Tivadar