Megadóztatták a szakállasokat, de a hosszúhajúak sem jártak jól

Gusztusosnak nem nevezhető adó, de hogy mennyire híres, jól mutatja, egy mondás azóta is fent maradt róla, pedig az Rómában hangtott el, Kr. u. 70 táján. Vespasianus császár vezette be a „vectigal urinae"-t, magyarul a vizeletadót. A természetes emberi folyadék megadóztatása teljesen érthető volt, mivel akkoriban ez aranyat ért. A vizelet számos fontos ásványi anyagot tartalmaz, foszfort és káliumot is. Így nem meglepő, hogy a korabeli szolgáltató szektor többféle módon is felhasználta, még úgy is, ha összetételét oly módon nyilván még nem ismerhették, mint napjainkban a modern tudomány. A kétes megítélésű folyadékban található ammónia ruhatisztításra, fehérítésre volt kiváló, de felhasználták bőrcserzéshez, gyapjú- és lenvászon szövetek fehérítéséhez, szájvizek és fogkrémek készítéséhez is.

A vizeletet nyilvános illemhelyeken gyűjtötték be. A császár a felhalmozott folyadék után az illemhelyeket működtető vagy bérlő gyapjúkallózókra vetette ki az adót. A fennmaradt történet szerint Vespasianus fia, Titus helytelenítette, hogy ezért az intim dologért pénzt szedjen be a birodalom. A császár ekkor elővett egy pénzérmét és ezt a kérdést tette fel fiának: „Zavarónak tartod a pénz szagát?" A nemleges válasz után érkezett a meglepő magyarázat: „Pedig ez is vizeletből származik". Innen ered a mondás, miszerint a pénznek nincs szaga, ami manapság azt jelenti, hogy nincs jelentősége a pénz eredetének, azt származásától függetlenül használjuk.

Habár az adó bevezetését ésszerű megfontolások indokolták, mégis, a császárra nézve méltatlan bosszú lett a vége: a nyilvános illemhelyeket ugyanis később Vespasianusról nevezték el Franciaországban (vespasiennes), Olaszországban (vespasiani) és Romániában (vespasiene) is.

Ahol nem érte meg, ha egy háznak sok ablaka volt, a kopaszsággal viszont sokat lehetett spórolni

A furcsa adónemek bevezetésében minden bizonnyal a britek jártak az élen. A 17. század végén a kincstár biztosra ment, és olyan dologra vetett ki adót, amivel minden lakos rendelkezett: az ablakokra. Akkoriban 2 shillinget (mai áron körülbelül 6.000 forintot) kellett alapból fizetni házanként, de a 10 – 20 közötti ablakokkal rendelkező ingatlanok után további 4 shillinget, 20 vagy több ablak után pedig 8 shilling extraadót kellett befizetni Őfelsége kasszájába.

A lakosok körében azonban hatalmas felháborodást váltott ki ez az adó, mivel úgy vélték, hogy ezzel a kormányzat a lakásokba beengedett friss levegőt és fényt adóztatja meg. Néhányan úgy próbálták megúszni a minél kevesebb adófizetési kötelezettséget, hogy befalaztak pár ablakot, ezzel pedig alacsonyabb „ablakadósávba" kerülhettek.

1712-ben ismét rosszul jártak a brit alattvalók, ugyanis bevezették a tapétaadót, amit négyzet-yardonként vetettek ki a mintás és a festett tapétákra.

1784-től az ingatlantulajdonosoknak minden ezredik tégla után téglaadó fizetési kötelezettségük keletkezett.

A téglagyárosok erre úgy reagáltak, hogy nagyobb méretű téglákat gyártottak.